Sosztakovics utolsó szimfóniáját a korábbiakhoz képest kisebb apparátusra hangszerelte, ugyanakkor a karcsúbb, mozgékonyabb karakterű anyagok profiljához méretezett együtteshez népes ütőhangszeres csoportot társított. E sajátos hangkép játssza a kulcsszerepet a mű eseménytörténetében és alapvető jelentőségűvé válik a darab enigmatikus zárógesztusában. Szinte magától adódott a felismerés, hogy a zenekari anyag kiválóan érvényesülne akár egy zongorás trió előadásában is, a három ütőhangszeres csatlakozásával pedig az eredeti mű hangszerelési koncepciója még erőteljesebben jutna kifejezésre. A koncert első részében felhangzó Sosztakovics-triók közül az e-moll darab mára a triórepertoár legelső vonalába tartozik, a 16 évesen írt c-moll trió, ez a csodálatos, romantikus poéma pedig minden egyes elhangzásakor elbűvöli hallgatóságát. Baráti Kristóf, Várdai István és Fejérvári Zoltán Sosztakovics-koncertje a zeneszerzői pálya keresztmetszetével szolgál, e három kompozíció ugyanakkor az előadók számára a zenei kifejezés különösen színes palettáját is felkínálja; nem kétséges, hogy élni fognak vele.